Maximilian utolsó utazása

 Az angyal tudta, önként vállalt küldetése, melyet Szeretett Teremtőjének feltételek nélkül felajánlott, a végéhez közeledik. Egy áldott pillanatban elöntötte lelkét az aranyszínben pompázó, meleg fénysugár szerető ölelése, mikor is a Teremtő Szeretet egy halk suttogást követően, feloldotta kötelezettsége alól. Az angyal csendben megköszönte, majd hálát adott a boldog létért, melynek időtlen részese lehet. Eztán sietve, fennálló feladata utolsó szakaszára fókuszált, mivel annak fontossága cseppet sem volt elhanyagolható

.Átlagos augusztusi szombat délután volt, a nap fodros, kis pufók felhők takarásában kíváncsiskodott, és a kisváros titkait fürkészte, mikor felfigyelt Maximilian cipőinek kopogós hangjára, amely most is, mint oly sokszor már előtte, a rút macskakövek lassú koptatásáért feleltek. Maximilian kissé ólmosan, mégis szelíd derűvel nyugtázta egy fárasztó munkahét elmúlását. Dolgos kezeit zsebeibe süllyesztve ballagott Luigi kocsmája előtt, míg nem egy számára ezidáig ismeretlen erő mágneses húzásának engedelmeskedve, a kocsma félhomályos ,tág beltere felé iramodott. Mire észbe kapott, már benn is volt, halkan köszönt, de a bennlévők nemigen méltatták üdvözlését, mert saját dolgaikra fordították elmélyülő figyelmüket. A bárpulthoz érve fej biccentve ismét köszönt, nem számítva viszonzásra, azonban a bárpultos fiú tisztelettel üdvözölte, majd barátságosan hellyel kínálta. -Mit adhatok? -kérdezte mosolyogva. Maximilian elbizonytalanodott, voltaképp azt sem tudta, mit keres ott, az italokat sem ismerte, egyetlen italt kedvelt, melyet alkalomadtán néha néha megengedett magának, és az történetesen a francia konyak volt.-Konyakot szeretnék... -mondta kissé zavart hangon, de rápillantva a kínálatra, végérvényesen elbizonytalanodott. A bárpultos fiú igen rutinos volt efféle dolgokban, és hogy ne váljék kínossá a helyzet, kedvesen megkérdezte:-Uram, megengedi hogy ajánljak önnek egy izgalmas ízvilágot? Maximilian igenlően bólintott, majd megköszönte. Úgy tűnt, egyedül ücsörög bárpulti magányában, csendesen kortyolgatva a különlegesen finom, zamatos nedűt, mikor Morgó, a pultos szálkás szőrű tacskója éktelen ugatásba nem kezdett, és abbahagyni semmi szín alatt nem szándékozott gazdája többszöri figyelmeztetése ellenére sem. A kutya jól látta, nem egyedül lógatta a lábait a nyikorgó bárszéken, mellette egy alak ücsörgött, akinek izzó fehér fénye szinte égette a kicsi tacskó szemeit, de jelenléte mindenképp felborította az apró állat lelki egyensúlyát. Persze a jelen lévők ebből semmit nem fogtak fel, csak irritálóan hatott rájuk a kis állat állandósult, szűnni nem akaró hangos ugatása. A pultos fiú elnézést kért a kellemetlenségért, és végül úgy döntött, a békesség érdekében a göngyöleg raktárba zárja szeretett kutyáját. Ízlelgetve a konyak igen gazdag aromáját, Maximiliannak ismét fülébe csengett egy nem oly régóta megismert, különlegesen lágy, kellemes hangokkal átitatott édes dallam. Maximilian 2 hete töltötte be az ötvenet, és akkor, azon a délutánon hallotta először az iménti dallamot..., mintha vidám tündérek pajkos körtánca lenne, egy elfeledett, erdei tisztáson, legalábbis képzeletében ezt társította e lágy dallamhoz, annak minden megjelenését követően. Kicsit elmélázott az időközben megüresedett konyakos poharat szorongatva, hogy fejében a múlt sötét madara bontogathassa megfakult szárnyait, melynek nyomán nagy barna szemei könnytől áztatódtak. Irodalomtanárként dolgozott a helyi gimnáziumban, és 30 évesen nősült. Elvette a város leggazdagabb ügyvédjének a lányát, holott szeretett szülei igencsak óvták ettől, de mély szerelembe vetett hite füleit elzárta mindennemű intelmektől. A házasságba vetett hite hamar csorbulni látszott az állandósult civakodásoktól, hangos veszekedésektől, az asszony folyamatosan növekvő vágyait lehetetlen volt kielégíteni. Egyetlen öröme 2 szép gyermeke volt, akikért élt-halt. Nos, 10 év után az após hathatós nyomása által válásra került a sor, és a volt neje saját apja segítségével kiforgatta mindenéből, így minden per elvesztését követően földönfutóvá vált. Az iskolából válogatott hazugságokra hivatkozva végleg eltanácsolták. Szüleitől kapott szeretett autóját, mély lelki gyötrelmek kíséretében eladni kényszerült, hogy így is alaposan megcsappant szükségleteit valahogy fedezni tudja. Aluljárókba parkokba hidak alatt aludt, megjárt több alkalmi melegedőt, hajléktalan szállót. Végső elkeseredésében egy építkezésen jelentkezett, ahol kezdetben igen bizalmatlanul kezelték, de szívós, kitartó munkával folyamatosan bizonyította akarását és elszántságát, amiként mind több és több munkát adtak neki, és lassan egy régi összeszokott csapat megbecsült tagjává vált. Egy idős nénit gondozott munkaidőn kívül, kivel összebarátkozott, és a néni szeretete jeléül neki adta a lakás nagyobbik szobáját, ezáltal szállása megoldódni látszott. 3 év gondozás után a néni visszaadta lelkét Teremtőjének, és csakhamar megjelentek az örökösök, akik igényt tartottak a kis házra és a vele járó telekre. Az örökösök, hogy a környékbeliek felháborodását csillapítsák, felajánlották Maximiliánnak a ház melletti befejezetlen nyári konyhát örökségül a gondozásért, melynek alapterülete összesen 30 négyzetméterre rúgott, és egy apró szobából, konyhából, és egy fürdőhelyiségből állt. Maximiliannak maga volt a paradicsom, munkájából félretett pénzéből lassan rendbe tette, kifestette, majd ezt követően szerényebb bútorok is helyet kaptak az időközben barátságossá vált, apró lakban. Csupán 2 kisebb luxust engedett meg magának: egy kényelmes fotelt, szép faragott állólámpával, valamint egy hosszú könyvespolcot, mert az olvasás vált legnagyobb szenvedélyévé. A kőműves brigádok és ácsok nagy kedvence lett, mert az alapozástól a cserepezésig mindenhol helyt állt, már minden munkafolyamatot ismert, szó nélkül tette a dolgát, a betonkeverőjéhez úgy ragaszkodott, mint más a villanyborotvájához. Minden vasárnap templomba járt, nem kényszerből, hanem igazi örömből, segített az idős embereknek a szűk padsorok közt leülni és felállni, valamint a perselyt is állandóan ő vitte körbe. A leárazott vagy lejárt szavatosságú konzerveket megvette, és a környék kóbor kutyáinak, macskáinak adományozta, kik jóízűeket falatoztak belőle, cseppet sem aggódva a feltüntetett lejárati időpecsét érvényességét illetően. Heti 1-2 alkalommal rendszeresen vett friss virágot az aluljáróban árusító szürke kabátos idős hölgytől, kinek ráncokkal tarkított kedves arcvonásai szelídségről árulkodtak, és lényéből valami ősi elfeledett nyugalom és derű áradt. Boldogságára csupán az vetett árnyékot, hogy gyermekeit nagyon ritkán láthatta. Míg kicsik voltak és a láthatási időben ilyen-olyan kifogásokkal tartották őket távol tőle, hirtelen betegségre hivatkozva, vagy elhúzódó nyári táborokra, de mindenképp ellenségként feltüntetve édesapjukat. Később felnőve, pedig már az eltávolodás szakadéka oly mélységekbe hágott, hogy az végérvényesen áthidalhatatlanná vált. Maximilian úgy érezte, lehet, hogy nem tett meg mindent a gyerekeiért, talán még többet tehetett volna másokért, végül önmagáért. A bűntudat maró savja alattomos méregként kezdett volna szétáradni lelkében, mikor a mellette álló fényes alak szelíden átölelte. Ekkor Maximilian fáradt teste megremegett, szeméből patakzott a könny és váratlanul hangos zokogásba kezdett. A pultos fiú megvárta, míg lelke csendesül, és halkan csak ennyit mondott: -A második pohárra a vendégem volt. -Köszönöm a nagylelkűségét! - szipogta Maximilian, miközben kockás zsebkendőjébe temette arcát, és abban reménykedett, hogy a puha kis ruhadarab a patakzó könnyei jelentős hányadát feligya. Fülében ekkor újra felcsendült a már ismerős kellemes, lágy dallam, de mintha a komplett énekkar most csak neki énekelne, olyan valóságosnak tűnt, hogy kénytelen volt meg fordulni, hogy tényleg mögötte állnak-e. A fényes alak küldetése utolsó szakaszához érkezett, és elérkezettnek látta az időt, hogy tenyerét Maximilian mellkasára tegye. Maximilian épp kérni akart még egy pohárkával, mikor a szája görcsösen megremegett és ezáltal a gondolatok közlésére már alkalmatlannak bizonyult. Mellkasa elviselhetetlen szorítását követően pedig zavart félelemtől megszédülve a földre rogyott, szemében a fájdalom néma tükröződésével. A pultos fiú hamar kiugrott a sörcsap mögül, mely nyomán a szomszédos asztaloktól is rögtön ott termettek a kocsmai vendégek, és Maximilian teste fölé tornyosultak. Ingét kigombolva azonban szomorúan vették tudomásul, hogy annak szíve örökre megszüntette éltető dobogását. 

Maximilian felettébb békésnek, és boldognak érezte magát, teste szinte súlytalanul könnyeddé vált, sajgó fájdalmai a múlté lettek. Ahogy feleszmélt, egy gyönyörű, vakítóan fehér színben pompázó lény állt mellette, melyből békés szeretet áradt, és a nyugalom olyan meleg érzése, melyet életében sosem érzett még. Bátortalanul kérdezte meg: -Te... angyal vagy tán?-Igen -hangzott a barátságos válasz - az Őrangyalod vagyok.-Akkor te velem voltál végig, és eztán is velem leszel?-Veled voltam igen, a születésed utáni első levegővételedtől az utolsóig..., de utunk nemsokára külön válik, a szolgálatom hamarosan lejár, de szeretetben a barátságunk eztán is fennmarad.-Mielőtt égi lakhelyedre kísérlek még meg kell mutassak valamit, hogy tudd, micsoda értékek hordozója vagy.Az Őrangyal Maximilian homlokára tette kezét, és egy utazás vette kezdetét, melyben az események filmszerűen pörögni kezdtek. Először a gyermekeit látta, amint még kicsik, és figyelte, milyen nagy izgalommal várják az estéket, mert ilyenkor a térdére ültette őket, és kedves meséket olvasott nekik, amit nagyon élveztek. Szerették az édesapjukat, sajnos, a válás különösen megviselte őket, noha ezt mindig eltemették lelkük mélyébe, de legbelül a hiány sajgó fájdalma megmaradt egész felnőttkorukig. Hiába próbálta az anyjuk ellenségként beállítani az apjukat, igazából sohasem sikerült, és a bűntudat állandó marcangoló kínzása mérgezte lelkük szakadatlanul, amit csak egy apai ölelés tudott volna begyógyítani. Maximilian lelke nehézzé vált, de az angyal, megnyugtatta, hogy ne aggódjon amiatt, hogy a gyermekei nem szeretik. Aztán az idős néni, akit gondozott jelent meg lelki utazásában, látta, amint nap nap után a verandán ül, és nagyon várja, hogy a buszról leszállva megpillantsa az ismert alakot. Szíve ilyenkor megtelt örömmel, mert neki minden nap egy kis ünneppé változott ezáltal. Látta, ahogy egy kollégája miatta szokott le az italról, és a cigarettáról, és hogy az élete jó irányba terelődött, ezáltal párt is talált magának, és az élete stabilizálódott. Egy hajléktalannal meg szerettette az olvasást, ellátta mindig könyvekkel, majd befizette a borbélyhoz aki szépen rendbe tette, adott neki pár szebb ruhát, és beajánlotta a munkahelyére. Azóta is ott dolgozik, és szépen beilleszkedett. A virág árus anyóka, kissé görnyedt alakját vélte felfedezni, aki azért cipelte a virágokkal megrakott nehéz vödröt nap mint nap, hogy Maximilián kedvességét viszont hálálja a frissen szedett illatos virágokkal. Maximilian elcsodálkozott, amint az angyal megmutatta, mennyi ember is volt hálás neki földi életútja során, megbizonyosodva afelől, hogy mégsem volt hiábavaló az élete.-Bár a szüleim látnák ezt -mondogatta félig magában -biztos büszkék lennének rám..-Azok -vágta rá az Őrangyal -de nemsokára személyesen is elmondják majd neked. -mondta szelíd, de határozott hangon. Az Őrangyal jobb tenyerét hősünk bal tenyerébe süllyesztette, majd bal kezét felemelve mint egy mesebeli varázsló, a látszólagos semmiből egy gyönyörű fénylő átjárót teremtett, melynek lugasszerű, köríves, hívogató melegsége végtelen boldogsággal töltötte el Maximiliant.-Hazamegyünk -mondta az Őrangyal, és abban a pillanatban ismét megszólalt az a hívogatóan kellemes lágy dallam, amit Maximilian mostanában oly gyakran hallott, de ennek közelsége most már szinte karnyújtásnyira volt.