Verseim

A természet lelkei: A tölgy

• Pápista Tibor verse

  Száztíz esztendős magányra ítélten

  Megpihen lelkében mélabús békében

  Lényéhez mérten,tudatosan,s bölcsen

  Gyökerei mélyen kúsznak le a földben

  Méltósággal megtartja formás, délceg testét

  A lombba tépő széltől így megóvja a lelkét

  Számára az évek már lassan érnek véget

  Miközben felnőnek újabb nemzedékek

  Az idő nyomott hagyott az el aggot korán

  Törzse elkérgesült a megvénült derekán

  Nem kér csak ad, befogadva sok madarat

  Hálálkodva égre nyújtva, a göcsörtös ágakat

  Nap mint nap áldja a meleg napsugarat

  Megfáradt utazóknak hűvös árnyékot ad

  Ha a beköszöntő bőség jó termést hozott

  Táplálja,s élteti az apró vadmalacot

  Míg lágy szellővel cirógat álomba a lombja

  Az alatta szendergőt, nem nyomasztja gondja

  Tudja mindenkinek volna sok hibája

  A világon senkivel soha nincs vitája

• 
  

•